A New 52 színvonalromlását sokan a Convergence event bejelentésével látják alátámasztottnak. Ilyen alapon viszont a Marvel NOW!-t is bukásnak kellene elkönyvelnünk a közelgő Secret War már előre bejelentett következményei miatt (CoIE 2.0). Ezt maximálisan megcáfolják a Diamond eladási statisztikai: a Marvel olyan szinten elhúzott a DC mellett minden mérhető szempontból, hogy lassacskán nem lesz értelme rivalizálásról beszélni kettejük között.
Én máshogy közelíteném meg a dolgot: két éve ilyenkor párhuzamosan követtem a két kiadó képregényeit nem sokkal elmaradva a megjelenések dátumától. Mára viszont odáig jutottam, hogy inkább a gyűjteményes kiadványok tartalma szerint haladok, s ebből a szempontból a DC rendkívül kaotikus, egészen konkrétan követhetetlen, ha az előzetes tartalomjegyzékekre próbálok hagyatkozni. Ezen felül az általam egykor követett sorozatok egyik fele megszűnt, a másik pedig olvashatatlanná vált az idióta eventeknek és gimmick-hónapoknak köszönhetően.
Egy szó mint száz, a klasszikus és indie kiadványok mellett kizárólag Marvel-t olvasok mostanság. Mert egyszerűen jók, szórakoztatóak és a szerkesztés terén is sokkal nagyobb tudatosságot látok, mint a DC-nél, ami oda jutott, hogy megint Grant Morrison adott új irányt a kontinuitásnak azzal, hogy konkrétan zárójelbe készül tenni az egész New 52-t. Na de lássuk a medvét, mire is jutottam a Marvel NOW! maratonommal.
Uncanny X-Men/Iron Man/Nova: No End in Sight
Erőltetett crossover, amit az újonc Sean Ryan azzal oldott meg, hogy Venture Bros.-ból adaptált humorral próbálja elütni a három különkiadásból álló történet öncélúságát. Ez többé-kevésbé sikerül is neki a kötet végére, ám a kontinuitásra való ráutaltsága meglehetősen indokolatlan a következmények jelentéktelensége szempontjából. Elegánsabban is be lehetett volna vezetni az alapszituációt (mégiscsak one-shotokról van szó és nem egy-egy sorozat részeiről), ettől függetlenül jól szórakoztam.
Captain America: Living Legend
Újabb “kísért a múlt” történet a Cappel, ezúttal a szovjet/orosz frontról. A kötetet Adi Granov illusztrációi teszik különlegessé és csakis azért nem kapott négy csillagot, mert Andy Diggle-től ennél többet várnék. Nincs konkrét problémám a történettel vagy az elbeszélés módjával, azon túl, hogy túlságosan tömör és kapkodós a tempó, a négy szám nyilvánvalóan kevés volt a koncepció kibontására. Meg kellett volna vágni a flashback-eket vagy öt számosra duzzasztani a minisorozatot.
Thunderbolts, Vol. 4: No Mercy
Charles Soule emberfeletti tempóban dolgozott a sorozat írásakor – nagyjából féltucat képregénysorozat forgatókönyvét írta és talán írja most is, mindemellett gyakorló ügyvéd. A megújult Thunderbolts két legnagyobb hiányossága az volt, hogy Daniel Way túlságosan is inspirálatlannak bizonyult a megelőlegezett koncepció érdekfeszítővé tételéhez, másrészt a szerkesztőség rendre az elérhető leggyengébb rajzolókat állította Way, majd Soule mellé. A negyedik kötet utóbbi szempontból még talán a legkevésbé problematikus és Soule is meglehetősen elegánsan zárja le rövid életű run-ját annak érdekében, hogy a zárókötetet képező “Punisher vs. the Thunderbolts” úgymond tiszta lappal indulhasson. A csapat tagjainak rajongói nem fognak csalódni, aki pedig később csatlakozna be nyugodtan kezdheti a harmadik kötettel.
New Warriors, Vol. 1: The Kids are All Fight
Cristopher Yost már-már zseniális Scarlet Spider-e után nagy reményekkel vágtam bele az új New Warriors-ba és sajnos picit csalódnom kellett. Csak nyomokban található meg az a karakterközi dinamika, ami szerethetővé tette a szerző korábbi sorozatát, amiben nyilván közrejátszott, hogy kábé a semmiből kellett összetrombitálni a hányattatott sorsú szuperhős csapatot. Mondanám, hogy miután az első kötet lefutotta a kötelező köröket a későbbi történetek ezáltal tehermentesítve könnyedebbek lehetnek majd, de sajnos 12 szám után lefújták a sorozatot. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy ez a Marvel promóciós kudarca-e vagy Yost-é, aki talán nem tudja a szóló-sorozatokban tapasztalt tehetségét komplett csapatoknál kamatoztatni – még nem jutottam el az Amazing X-Men második arc-jáig, amit szintén ő jegyez.
Deadpool vs. X-ForceDeadpool New Mutants #98-as debütálást megelőző időutazásos őrület a klasszikus X-Force felállásban – őrültnek, egyszersmind fáradtnak hangozhat a koncepció, Duane Swierczynski azonban eléggé találékony és kompetens író ahhoz, hogy szórakoztatóan tolmácsolja azt. Külön dicséret illeti Pepe Laraz-t, akinek sikerült egy teljesen fogyasztható fúzióját adni a modern és a 90-es évek stílusának.
Wolverine: Three Months to Die Book 1
Iszonyatosan frusztráló olvasmány, ahogyan az idősíkok között csapódik jobbra-balra. A végére mégiscsak összeáll, ettől függetlenül nem bíznék többé Cornellre ilyen mélyen kontinuitás-terhelt karaktert, különösen amikor annak halálát kellene méltóképp felvezetnie és sajnos a rajzoló Ryan David Stegman sem állt a helyzet magaslatán. Az sem segít a kötet megítélésében, hogy négy év alatt immáron a harmadik újrázásról van szó, amit sajnos a status quo gyökeres változása (regeneráció képességének elvesztése) sem indokol kellőképp. Még egy kötet van hátra Cornell run-jából, remélem, hogy a Charles Soule által jegyzett Death of… tükrében nem bizonyul egy mocskosul nagy blöffnek ez a sztori, mert különben kénytelen leszek még jobban lepontozni. Sajnálom Cornellt egyébként, az egyik kedvenc New 52 indulósorozatom a Demon Knights volt, a Captain Britain and MI13 pedig talán a legjobb próbálkozás volt arra, hogy új életet leheljenek a Marvel UK karakterekbe amióta 1991-ben véget ért Chris Claremont Excalibur run-ja. No meg a Saucer Country sem lett volna rossz, ha Cornell nem csúszik éppen bele a Vertigo imprint vezetőségváltásába. Pech.
Avengers: Time Runs Out, Vol. 1 / Uncanny Avengers, Vol. 5: AXIS Prelude
Azon olvasók táborát gyarapítom, akik kedvelik a Hickman-Remender-féle Avengers irányvonalat. Nem tudom eldönteni, hogy ezt a színvonal indokolja vagy pedig, hogy egy életre belefásultam a Bendis-féle karaktercentrikus szemléletbe, mindenesetre egyelőre elégedett vagyok azokkal az AXIS számokkal, amikbe idáig belefutottam és tűkön ülve várom, hogy kiderüljön, pontosan hová is tart a Time Runs Out story arc. Persze maximálisan megértem azokat, akiknek tele van a töke azzal, hogy hónapokon keresztül legalább két, de inkább három Avengers sorozatot kell követniük, hogy képben maradjanak (“sima”, New, Uncanny), én azonban inkább nem panaszkodnék – legalább nem a dekompresszió miatt haladunk így, hanem tényleg mocskosul gazdag tartalomról van szó.
Captain America, Vol. 5: The Tomorrow Soldier
Nagyjából az történt velem az Ed Brubaker-féle Captain America kapcsán is, mint a Bendis-féle Avengers-zel: megcsömörlöttem és így tárt karokkal fogadtam a modernizált Kirby-stílusú high concept kavalkádot és igen: maximálisan ki vagyok békülve az All-New személycseréjével. Haters gonna hate. Na jó, a Falcon szárnyak + Cap-pajzs kombó tényleg nem tűnik túl aerodinamikusnak, de Remender biztos ezt is megmagyarázza valahogy.
Fantastic Four Volume 3: Back in Blue
Mi a franc történik James Robinsonnal? Amióta átment a Marvelhez, mintha nem is önmaga lenne. Az All-New Invaders sem valami jó, de ez a Fantastic Four-t bevallottan lenullázni szándékozó run valami mocskosul idegesítő a maga öncélúságában, Robinson épphogy kivágja magát a végére. Ez is kevés lett volna a három csillaghoz, ha nincs a kimondottan jóra sikeredett annual, ami Doom és Sue frenetikus párharcáról szól Latveriában. Nem tudom mi foghatja vissza Robinson-t. Vagy lehet, hogy épp akkor képes a leginkább kibontakozni, ha olyan nagy rajta a szerkesztői nyomás, mint anno a DC-nél? Egyesek mintha fordítva lennének bekötve…
bobzenub 